A tizenkilencedik században, Európában kezdeményezték, de végül nem vált általánossá az úgynevezett filozófushangolás. Ami a ’c’ hang frekvenciáját rögzítette 256Hz-en. Természetesnek tűnik, ugyanis a 256 éppen 2^8 (kettő a nyolcadikon) tehát kettő hatványa, és így minden ’c’ hang kettőnek valamilyen hatványa lesz. Ebből aztán egy ’a’ hangot származtattak kiegyenlített hangolással, képlettel: 256Hz*2^(9/12)= 430.53896Hz.
Mint látjuk, tehát a recept: a ’c’ hang frekvenciája legyen kettőnek valamilyen hatványa, és a természetesség innentől kezdve kódolt az egész rendszerünkben. A frekvenciát két módon értelmezhetjük: f= egész ciklusok/ másodperc vagy f=v/l (v= a hullám terjedési sebessége, l= hullámhossz).
Sajnos sokan a filozófus hangolással próbálják alátámasztani a 432Hz-es ’a’ hang létjogosultságát, de mint láthatjuk, nem következik abból, sőt, ha a 256Hz-ről tiszta hangolással lépnénk ’a’ hangra, akkor 426,666…Hz-et kapnánk, tehát távolodunk a magyarázandó 432Hz-től.
Egyéb iránt a kettő hatványai csak távolról mondhatók természetesnek. Világosan látszik a mesterkéltsége, ha úgy gondolunk rá, mint: egy másodperc alatt éppen 256 hullámperiódus. Mind a másodperc, mind pedig a 256 sántít, ha természetességről beszélünk. Ha pedig a másik képlettel gondolkodunk, akkor sem kapunk természetes megoldást: a hullám terjedési sebességének és hosszának aránya legyen egyenlő 2-vel. Nem, a kettő, mint arány nem természetes, hanem kényelmes; nem a fülnek, szemnek szép, hanem az elmének.
A megoldás: legegyszerűbb esetben a zeneszerző a műhöz megadja a kívánt referenciahangot, hangárnyalatot, amit használni kíván. Régi klasszikus művek előadása esetében a karmesterre hárul a feladat, hogy az adott művel (tempójával, hangulatával) összhangban lévő kamarahangot válasszon. Könnyűzenei előadáson a szólista adja meg a referenciahangot, tágabb értelemben a zenekar.
Ahogy a tempójelzéseknek, úgy a különböző referenciahangoknak is lassan meg kell találni a jelentését, a különböző frekvenciák erkölcsi minőségét. Pontosan úgy, ahogy a görögök tették. Emberien, szépen és természetesen.
E konklúziónak tán van alapja, és szimpatikus. Valami hasonlót már én is írtam...
De egy dolog miatt mégis égető szükség van egy sztenderd referencia megjelölésére: énekes művek, énektanulás. Ha minden egyes énekes darab csak a hangulata/üzenete miatt más hertzű C-ről indul, abba rövid távon belegabalyodunk, és az énekhang (feltételezem) nem fog szép tisztán szólni, mert örökös intonációs problémáink lesznek. (Nem véletlenül kezdeményezték akkor a sztenderd rögzítését.) Ez főleg a tiszta hangú énekeseknél jelent(het) gondot, már egy icipici eltérés hallatszik, amit ez esetben nem lehet ráfogni a metálreszelésre... Bár a különbség aprónak tűnik (ahol a legnagyobb mérce, amiről érdemes beszélni, az a milliméter)... de nem mindegy!
Ez alapján a referencia eldöntése az énekesek feladata lenne, ugyanis a torok "hardverei" nem cserélhetők, csakis fejleszthetők vagy elronthatók. És/vagy az énektanárok legyenek nyitottak az egyéni referencián való oktatásra, egyéni igény vagy tapasztalat alapján, de nyilván ennek is meglennének a hátulütői. Az eddigi tapasztalataim egyelőre azt mutatják, hogy ha referencia ügyi szavazati jogom lenne, a 432-es Á-ra szavaznék.
A fenti idézeteket tartalmazó teljes írás itt, olvasásra ajánlom: http://hypnotez.blogspot.hu/
Utolsó kommentek